Ez nem álom, ez NEW YORK! Felkeltem, és még mindig ebben a csoda világban voltam, és lassan kezdtem realizálni, ez a mennyei csoda, most már az enyém. Meghódítom, magamévá teszem, és el nem engedem! Nem félek, csak remélek, és izgatott vagyok, ami azt hiszem valóban érthető, na ja, azért nem mindennap ruccanunk át 15. 000 kilométert. Nos már aki, én pl nem. Barátaim már feszültem várták ébredésem, hiszen az időeltolódás miatt, igen csak belehúztam, és jócskán fél 9 után robbantam ki, startra készen a lakosztályomból. Laza jogging, sí kabát és melegbakancs, menetre kész, gyere New York, most megeszlek.
A tömegközlekedés itt egy áldás, a többórás, ismétlem, valóban többórás autókázást, akár félórányi metrózásra lehet szűkíteni, nos ez nem Pest, az már tuti, de elképesztő, hogy milyen népszerű a metró. Úgy éreztem, az első sokk megvan, hát akkor nevezzük ezen túl tapasztalati pontoknak. Első pont, a metró itt kincs, és nem csak kincs, kultusza van, a hangulat, a kalauz, a jegyautomata, ami nélkül nem jutsz sehová, coint-ot kell, válts. Mi persze heti jegyet vettünk, mert terveimben úgy szerepelt eredetileg, csak egy hetet töltök itt. Gondolhatod, a 8. avenue-ra érve úgy éreztem tévedtem, nem abban, hogy idejöttem, abban, hogy azt gondoltam, egy hét erre elég lesz.
Prizmák, kockák, hasábok az épületek robosztus absztrakt felületek, vakító üvegpaloták és lélegzetelállító magasságok. Szóval, aki még nem látott 20 emeletnél magasabbat, az itt biztos földbe gyökerezik. Ahogy felnézel, érzed az épület súlyát, ahogy lassan de biztosan rám mozdul, igen, szinte mozog, és jön, dől feléd. Persze mindez illúzió, és abszolút de semmi sem dől, de azt hinni, érezni és látni kell. Bár vasárnap révén, alig-alig volt járókelő az utcán, nem mondhatnám, hogy elnéptelenedett a város. MO-n egy átlag vasárnap délután, egy bevásárlóközpont környéke mozgalmas, de a város többi része alszik. New York, maximum szunnyad, lazít, de lükető erei, az autók, ahogy siklanak a csendes utcákon, azt sugallják, élek, csak pihenek. Ez mind az enyém lesz.
Bele akartam olvadni az utcákba, eltűnni az emberek közt, beleolvadni és közéjük tartozni, New York-ivá válni. Vonzott ez a lüktetés, és magával ragadó energia áradt az utcákból, a falakból és a mellettem elhaladó emberekből. Gyorsbüfék, tömegesen, kicsi, nagy, híres, ismeretlen, mindegy, csak tömegkaja és néha gyomorforgató. Amiket otthon ismerünk gyors kajáldák, naná hogy itt mind megvan, de furcsa mód, itt ha kéred ingyen újratöltik az üdítődet. Otthon ebbe becsődölnének. Narancslé, hú de fura az íze, inkább, mint a citromsavas cukros víz, narancsszínben. Idd meg, ez van. New Yorki. Színes, valahogy szürkébbnek képzeletem, talán túl sok helyszínelőket néztem anno. Számozott utcák, de némelyiknek neve is van, ez már meglepett, nagy vagányan azt gondoltam, minden utca számmal van csak jelölve. Újabb tapasztalati pont. A Brodway és a Wall Street kereszteződése, akár egy nagy sziklafal tövében, egy völgyben álldogálnék, és a nap ragyogását látom visszatükröződni minden csillogó ablaküvegen. Vakít és csodás, afféle elképesztő látvány.
Ekkor megpillantom a híres Hudson folyót. Méregzöld, borongós és örvénylő fodros habok táncot járnak a tetején. Kis hajóút és máris a Szabadság szobor tövében vagyok. BÁMULATOS! A Francia Ribanc, tudtam, hogy egyszer meghúzom a hajad:-) Boldoggát tett, hogy valóban itt állhattam. Naná, hogy nem gyalogoltam, de élmény volt. Ahogy a felső kilátóba jutottam, nagyon kellemes, sós illat csapta meg az orrom, ezt leírni másképpen nem tudom, az óceán és a folyó illata keveredett és betöltötte a teret. A panoráma valóságos mennyei paradicsom. Irtó messzire ellátni, sajna tornyok már nem voltak.
Rövid túra, és vissza forgatagba. Minden komolyabb vendéglő, vagy üzlet zárva volt, kivétel a családi kis restik. Ez amolyan hazai viszonylatban, kisvendéglő vagy kifőzde jellegű. Jó kaja, bár nekem minden túl zsíros, persze ne is említsem, gyors, és nem friss. Szavakkal nehéz kifejezni, de átéltem egy rövid ideig, a New Yorkiság mivoltát, az ottani atmoszféra magába szívott, és magamba szívtam az újat, a csodát, az élményt.
Nehéz konvertálni, dollár forint, forint dollár, de lassan bele lehet szokni. Egész remekül beszéltem, mindaddig, míg rájöttem, rajtam kívül, más nem érti a frankó angol nyelvtudásom. Kissé vicces volt. Bár barátaim mindig azzal nyugtattak, a taxisoknál jobban beszélek. Nos ez volt az igazán vicces. Az alkonyat lassan beterítette és sötét fátylat borítva a városra, jelezte, eljő az éj, és a sötétség lesz az úr, míg a hajnal újra nem hasad. Haza utazgattunk, bár én mindebből csak a város csillogását érzékeltem, ahogy átsuhantak a fények a szemei előtt és katarzisba eshettem a csodás csillogástól.
Agybomlasztó, mégis iszonyatos neutronserkentő, ez az, amire vágytam, pozitív impulzusok ezrei és a hullafáradtság érzése egy csodálatos nap végén. Folyt. Köv.
