Sodródtam egy csapat majdnem idegennel, egy idegen ország, országnyi méretű városában, egy csipetnyi félelem nélkül. Egy fenyőfa, körülbelül 5-6 méter magas, tökig feldíszítve színes égőkkel, aminek a tetején, jól olvasod, a tetején egy majd ugyanekkora Mikulás, Santa Claus vagy egyszerűen, becenevén Santa lóg. Barátaim hallani sem akartak arról, hogy lakás vagy szállodai szoba után nézzek, ráérek majd karácsony után, addig lakhatom náluk, az otthonukban, ami egy állati nagy és irtó szép ház, az emeleten a rendelkezésemre bocsátottak egy külön szobát fürdőszobával. Ahogy haladtunk át a városon, a szemeim nem tudtak látni semmit. Az autóban siklottam, akár a hajó a vízen, felfoghatatlan és megfoghatatlan. Egy folyó mellett haladtunk el, ezután át egy óriás hídon, és a kiscsaj, akit az egyik barátom karján érkezett felsóhajt:”Ez itt már a Brodway.” Anyám, ez tuti! Van olyan barátom, aki ölt volna ezért a pillanatért. Ebben a pillanatban visszanyertem a látásom, csodálatosan csillogó széles utcák, ragyogás, színes üveggömbök és díszek amerre csak nézek, karácsonyi dekorációk tömkelege. Sok, vagy kevés, megítélés kérdése, nekem pont tökéletes volt. Ezüst és piros sztaniollal bevont sétapálca, az a bizonyos csíkos, piros-fehér cucc, fenyőből készült színes koszorúk, szalagok és egyéb csecsebecsék, amikre azt hiszem, nem tudom a helyes kifejezést sem. Mikulás-fej, tréfás feliratok, jókívánságok egy falra feltűzködve, amolyan üzenő fal-féle lehetett, talán soha sem tudom meg. Szinte zombiként ültem, de az arcomról egy percre sem fagyott le a széles mosoly. Autók százai gurulnak mellettem, egy szöszke kissrác bekukucskál a kocsinkba, mosolyog, szerintem, azt hitte elmeháborodott, vagyok, de én csak bőszen mosolyogtam vissza. Örültem, boldog és elvarázsolt voltam. Valaki nagyon tudta, hogy és mikor, ki és merre menjen, mert a nagy káosz ellenére, mindenki olyan katonásan haladt, és szerintem, bár nagy hozzáhasonlítási alapom nem volt, minden rendben és flottul haladt. Piros, zöld, halad, marad. Pompás. Azt hittem majd mindenki nyomja a dudát, mint a süket az ajtót, de csak halk moraj, kocsik motorzaja hallatszott be, és azt hiszem, s ha lehet ezt így nevezni, a város zaja. Csilli-villi minden, az utcakövek olyan tisztának tűntek, talán kedvem lett volna enni róla, hol van az a bizonyos mocsok? Hát hiába, mindent meg kell, tapasztalj, ahhoz, hogy ítélkezni tudj. Bár ez a természetellenes fény, meglehet tisztábbnak varázsolt mindent, én nem csalódtam, semmiben. Csinos üzletasszonyok, menő kocsikban, mobilozva, és azért szabad megjegyeznek este 12 is elmúlt már! Az üzletekben sem volt hiány, retikül, csini ruha, cukorka, csoki, harisnya, bőrcipők, persze a márkákat nem sorolom, felét amúgy sem ismerjük itthon. Csupa csoda, az már viszont nem az, hogy én csupa szem és fül lettem. Délvidéki tél, enyhe és nedves. Lassan kijutunk a belvárosból és a józan paraszti eszemmel azt gondoltam, erre majd csökken a csillogás és a csoda. Nos, közel sem így volt. Staten Island. (info- Staten Island egyike New York város öt kerületének; az azonos nevű szigeten terül el. Mivel földrajzilag kívül esik a városmagon, népessége is a legkisebb az öt kerület közül. Délen Richmond megyével határos, amely New York állam legdélibb megyéje. 1975-ig a kerület hivatalos neve Borough of Richmond volt. Lakossága 465 000 fő, ezért Staten Islandet néha az elfeledett kerület néven is illetik. Sokkal kevéssé ismert, mint a többi négy: Bronx, Queens, Manhattan és Brooklyn. Az öt kerület közül ennek a legkisebb a lakosságszáma és harmadik legkisebb a területe (kb. 153 km²). Ha az öt kerület külön várost alkotna, Staten Island a 39. legnépesebb amerikai város lenne, míg a többi négy benne lenne az első tízben. Staten Island elsősorban külvárosi jellegű, alacsony népsűrűségű és etnikailag homogén kerület. A városrész központi és déli részein korábban tejipari és baromfifarmok voltak, némelyik még az 1960-as évek elején is működött. Más területei inkább városi jellegűek és Queens keleti vagy Bronx északi részéhez hasonlítanak. A Verrazano-Narrows híd felépítése óta a kerület lakossága meredeken nőtt és ez magával hozta a forgalom növekedését is.) Kertváros. A családi házak homlokzatán színes égőkből álló, csillag világít, a homlokzat körvonalát színes égőkkel rakják ki. Más házak előtt feldíszített fenyőfa, rejtett fényforrásokból, de ragyog, állandóan forgó színszűrőkön keresztül változó színű fény vetítődik rá. Egy másik háznál Santa suhan három pompás rénszarvas, húzta szánján, persze ez is atom fényár és ragyogásban úszva. Valahogy olyan érzés volt, mintha egy nagy cirkusz vagy vidám park belsejében lennék. Persze ettől még csodás élmény. A házakban már napok óta állnak a feldíszített karácsonyfák, errefelé ez a szokás. Az egész világ megállt bennem, elvágva éreztem magam egy bizonyos múlttól, kultúrától, ami egész eddigi életemben belém ivódott, és előttem nem volt jövő, csak a színtiszta jelen. Varázslat, mágia, elképesztően csodaszép volt minden, és bár hóval borított utcák és havas kertek mellett haladtunk el, amikor megálltunk, és kiszálltam, szinte nem is fáztam. Tényleg Amerikában melegebb még a tél is. Ragyogó! Beinvitáltak, csacsogás, kicsit magamhoz tértem, valaki időközben becipelte a bőröndjeimet, a lakrészem csodás, szerintem itthon tökéletesen megfelelne egy 2 és fél szobás lakásnak, és ez itt csak egy tetőtér volt, afféle vendég lakrész, teljesen kihasználatlanul. Amerika. Van pénz. Pár óra csacsogás után, az egyik barátomat megkértem, csak egy-két percet sétáljunk már, mert szeretném realizálni magamban, hogy tényleg itt vagyok. Kézséggel elkísért. Csend volt, szinte hallottam a saját szívverésem, időnként magyarázott valamit, a helyiekről, a házakban élő emberekről, meg ilyesmi, de sajnos képtelen voltam rá figyelni. Idő és tér elmosódott, valahol egy más dimenzióban jártam, ott ahová hosszú évek óta vágytam. Úgy éreztem, nincs jogom sétálni ezeken, a járdákon, nem is vagyok itt sem, de azt tudtam, már nem is Párizsban vagyok, sem Budapesten. Ez a világ tökéletes, velem, vagy nélkülem, de az. A házakat, a más világot csodáltam, majd hirtelen rám tört a fáradtság és visszamentünk a házba. Esti búcsúzkodás, zuhany, extra gyors, mert már éreztem, elalszom, és a szó legszorosabb értelmében az ágyamba zuhantam. Álomba zuhantam, mély, az az igazi tuti legmélyebb álomba, kicsit rettegtem, csak nehogy felébredjek Magyarországon.